A Budafok elleni Magyar Kupa mérkőzés óta először léptünk pályára hazai környezetben, így az iváncsai publikumnak meglehetősen sok időt kellett várnia arra, hogy újra saját gyepen vehesse szemügyre a mieink játékát. Aktuális ellenfelünk a tavaly még NB2-ben vitézkedő Szolnok gárdája volt, akik ellen ősszel impozáns, 5:1-es eredménnyel zártunk a Tiszaligeti Stadionban. Az akkori végkifejlet azonban csalókán hathat a külső szemlélő számára, lévén nagy különbség ide- vagy oda, közel sem volt olyan egyszerű a párharc, mint ahogyan azt az akkori eredmény mutatja. Nem beszélve arról, hogy az eddigi csapatokhoz képest egy kevésbé “rakkolós”, sokkal inkább “focizós” együttessel találtuk szemben magunkat, így felettébb furcsa, hogy az eddigi mérkőzéseken mutatott performanszaik alapján ilyen hátul helyezkednek a tabellán. A tavasz azonban kifejezetten jól indult számukra, két győzelemmel és egy ikszel, kapott gól nélkül rajtoltak a téli pauza lezárta után.

Mindezen feljebb taglaltak megfelelően példázzák, hogy egy pillanatig sem szabadott lebecsülni ellenfelünket, és ha mindezek mellett megemlítjük, hogy a keretükben NB1-et és NB2-t is megjárt játékosok sorakoznak fel, végképp eloszlathattunk mindenféle kételyt afelől, hogy ez a csata vajon sétagaloppnak ígérkezik-e. Előismereteink ellenére az első félidőben mégsem sikerült megtalálnunk a saját játékunkat, nehezen alkalmazkodtunk a pálya viszontagságaihoz, magunkhoz képest kevesebbet birtokoltuk a labdát, kevésbé volt olajozott a játékunk, és relatíve ritkábban jutottunk el közvetlen gólhelyzetig. A vendégek viszont a túloldalon riogattak hébe-hóba, és valamelyest kezdeményezőbbeknek is bizonyultak a mérkőzés ezen szakaszában, azonban a szolnoki csatározásokat a védelmünk ha olykor üggyel-bajjal is, de le tudta védekezni. A játékrész legnagyobb helyzete a 44. minutumban született, ekkor Bányai remek löbbölése után Kovács Sándor állt kissé kiszorított, de mégis ígéretes szögben a kapussal szemben, ám a lehetőség végül nem került kihasználásra, így gólnélküli állásnál szusszanhattak a felek.

Alapos fejmosás után a második 45 percben igyekeztünk még nagyobb erőket mozgósítani a gólszerzés érdekében, és az addigi vendég-fölényt egyre inkább felváltani kezdte a mieink dominanciája. Több párharcot nyertünk, valamelyest folytonosabb lett a játék, és többször jutottunk el beadó pozícióig az ellenfél támadó harmadában. Noha a kapu elé belőtt labdákat rendre elhárították a szolnokiak hórihorgas bekkjei, a 78. minutumban már ők is tehetetlenek voltak: jobbról történő beívelés után a csereként beállt Barta Barnabás fogott jó pozíciót, majd bólintott pontosan a ketrec rövidoldali alsó sarkába. 1:0, a jobbhátvédből bal támadóvá avanzsálódott játékos a Bánk elleni ütközet után immáron másodjára volt eredményes ezen poszton!

A hátralévő időben próbáltuk stabilizálni a védelmünket és a három pont bebiztosítására törekedtünk, mindamellett, hogy nem adtuk fel az újbóli mattolás lehetőségét. És milyen jól is tettük, hogy nem akartunk ráülni az eredményre: a 89. percben egy tizenhatosunknál történő labdaszerzést követően Horváth Bence indította zseniálisan Bányai Pétert, aki köszönte szépen, és a kapuig gyalogolva értékesítette az előtte kínálkozó ziccert. 2:0, ezzel pedig el is dőlt a találkozó sorsa.

Nagyon értékes három ponttal gazdagodtunk egy olyan csapattal szemben, akik bizonyosan fognak még kellemetlenséget okozni más együtteseknek is. Újabb győzelmünkkel eggyel közelebb kerültünk célkitűzéseink eléréséhez.

Iváncsa KSE — Szolnoki MÁV FC 2:0
Gsz.: Barta, Bányai

Hajrá Iváncsa!